Lakáskörülmények Európában

Az EU statisztikái alapján az elmúlt évtizedekre jellemző pozitív magyar trend ellenére, a magyar lakáskörülmények még mindig jelentősen elmaradnak az EU átlagától. Hogy élnek hát az európaiak?  Házban vagy lakásban? Bérlik vagy sajátjuk? És hitel van-e rajta? Az alábbiakban az Eurostat legfrissebb, 2010-re vonatkozó lakásstatisztikáiról lesz szó. 

2010-ben az EU27 lakosságának 41,8 %-a lakásban, 34,4%-a családi házban, 23,0%-a pedig sorházban lakott. A lakásban élők részaránya Litvániában (65,4%), Észtországban (64,4%) és Spanyolországban (64,4%) volt a legmagasabb. A legtöbb ember a csatlakozásra váró Horvátországban (72,9%), Szlovéniában (67,3%) és Magyarországon (64,5%) élt családi házban. A legtöbben Hollandiában (60,7%), az Egyesült Királyságban (60,3%) és Írországban (58,3%) éltek sorházban.

2010-ben az EU27 lakosságának 70%-a lakott saját tulajdonú lakásban. A saját tulajdonú lakásban élők 40% azonban jelzáloggal terhelte azt. A lakosság 17,8%-a piaci áron bérelt lakásban, 11,4%-a pedig csökkentett bérleti díjú vagy ingyenes szálláson élt.

Mindegyik uniós tagállamban legalább a lakosság fele lakott saját tulajdonú ingatlanban 2010-ben, a legalacsonyabb értéket Németországban regisztrálták (53%). Európában egyedül Svájcban volt 50% alatti, mindössze 44%-os a saját tulajdonú lakások aránya. A legmagasabb arányt Romániában (97,5%), Litvániában és Szlovákiában mérték. Magyarországon közel 90%-os a saját tulajdonú lakásban élők aránya, amivel a 5. helyet foglaljuk el az EU-ban. A saját lakással rendelkező magyarok 27%-ának van jelzálog a lakásán, ezzel Európa középmezőnyében vagyunk csak, a svédek esetében például, az arány közel 100%.

A svájci lakosság fele, a németek 40%-a, dánok és a hollandok piaci áron bérelt ingatlanban él. A csökkentett bérleti díjú vagy ingyenes lakásban élők részaránya minden EU tagállamban 20% alatti, ami azért érdekes, mert az idei kimutatásban 16%-os értékkel szereplő Lengyelország tavalyi értéke még 29% volt.  

A lakhatási körülmények minőségének értékelésében az egyik legfontosabb szempont, hogy rendelkezésre áll-e elegendő hely a lakásban. A zsúfoltsági ráta a zsúfolt lakásban élők arányát ismerteti, amelyet a háztartás rendelkezésére álló szobák száma, a háztartás mérete, valamint tagjainak kora és családi helyzete határoz meg. 

A teljes lakosságra vetített zsúfoltsági ráta Lettországban és Romániában a legmagasabb. Magyarország kvázi holtversenyben áll a 3-5. helyen Lengyelországgal és Bulgáriával. Az elszegényedés kockázatának kitett lakosság körében a zsúfoltsági ráta Magyarországon (69,7%), Lettországban, és Lengyelországban volt a legmagasabb, és Hollandiában (4,5%), Máltán (5,8%) és Cipruson (5,9%) a legalacsonyabb. 

A zsúfoltság mellett az elégtelen lakáskörülményeket, többek között a fürdőszoba és a WC hiányát, a beázó tetőszerkezetet vagy a túlzottan rossz fényviszonyokat is figyelembe kell venni a lakásminőség pontosabb mutatójának kidolgozásához. A súlyosan elégtelen lakáskörülményekre vonatkozó ráta az elégtelen lakáskörülmények legalább egyike által jellemzett, zsúfoltnak minősülő lakásban élők aránya, amely 2010-ben Romániában (26,9%), Lettországban (22,6%) és Magyarországon (17,7%) volt a legmagasabb és Finnországban, Írországban és Hollandiában a legalacsonyabb.

Demokrácia

Az ember fura állatfaj, mindig muszáj hinnie valamiben. Hisz és csalódik, de aztán hisz újra, hogy legyen újra miben csalódnia. Az EU időről időre vizsgálja, hogy az egyes országok polgárai mennyire bíznak a demokratikus berendezkedés különféle intézményeiben. Sajnos, rólunk csak a csatlakozástól számítva készült statisztika (ez nem triviális, mert a most csatlakozásra váró országokról már évek óta készül), ezért nem tudunk túl messzire visszakalandozni a múltba. 

A 2004-es EU-csatlakozós hurrá optimizmus világban a magyar kormány iránti bizalom viszonylag magas (40%-os) volt. Az "elkúrtuk, nem kicsit, nagyon" 2006-os bejelentését követően a kormány iránti bizalom a felére apadt, majd folyamatosan csökkenve, 2009-ben 14%-on érte el a mélypontját. A 2010-es választások új reményt adtak: a kormány iránti bizalom 48%-ra emelkedett. Ezúttal azonban a kiábrándulás gyorsabb és drasztikusabb volt: már 2011-ben 26%-ra csökkent a bizalmi szint, és azóta stagnál.  

Ugyanezen idő alatt a politikai pártokba vetett bizalom sokkal kisebb kilengést mutatott, és a 2010-ben a kormány kapcsán mérthez hasonló szintet soha nem ért el. A pártok maximális bizalmi szintje 22% (2010), a minimális pedig 8% (2009) volt.  

Kormányok jönnek-mennek, és az új kormány egy darabig mindig élvezi választói bizalmát. A kritikus tehát az, hogy hogyan változik a lakossági bizalom olyasmik iránt, amik stabilak az életünkben. Mint például az EU maga. A stabil dolgok közül, a magyarok bizalma az EU iránt ingott meg legjobban. A 2004 évi euforikus 64%-ról mára 44%-ra csökkent. Igaz, ez még mindig bőven meghaladja az összes EU ország EU-ba vetett átlagos bizalmi szintjét, ami 33%. 

A magyarok demokráciába vetett hite szintén csökkent ugyan az utóbbi két évben, de mindig is nagyon alacsony volt. Már 2004-ben is csak a megkérdezettek 37%-a volt elégedett a magyar demokrácia működésével, és mindössze 4% állította, hogy teljesen elégedett. Ehhez képest, a mai 29% (3% teljesen elégedett) nem is olyan rossz eredmény. 

A demokrácia gyakorlati mértékegysége az, hogy mennyire érezzük, hogy számít a szavunk. A magyarok 37%-a érez így (2010-ben arányuk 49% volt), ami az EU-n belül az utolsó harmadban biztosít helyet a számunkra. 

Megjegyzendő azonban, hogy a demokráciába vetett hit láthatóan összefügg a gazdaság konjunkturális ciklusainak alakulásával, mivel az egyes kormányok népszerűtlen intézkedéseket kényszerülnek meghozni. Minden olyan országban, ahol a válság mély nyomot hagy, alacsony a demokrácia működése iránti bizalom.  

A GDP-arányos államadósság

A bruttó államadósság egy ország helyi (önkormányzati), szövetségi és központi kormányzati (együtt: államháztartás) múltban felhalmozott pénzügyi kötelezettségeit testesíti meg. Az államadósságot az EU-s módszertan a GDP-hez viszonyítja, mivel ez a mutató azt fejezi ki, hogy a megtermelt jövedelem (GDP) mennyire fedezi az ország adósságát (egyfajta hitelképesség ez tehát). 

A különböző fejlettségű országok GDP arányos eladósodottsága nem hasonlítható közvetlenül össze, mert a fejlettségi szint kockázati szintet is jelent a befektetők szemében, ezért a fejlettebb országok magasabb adóssága is alacsonyabb kamatszinttel társulhat, ami alacsonyabb törlesztéseket eredményez, kevésbé terheli a költségvetést. Ezért az összehasonlításhoz ugyanazt a hármas bontást használom, amit az előző bejegyzésben: a „túlteljesítők” csoportjába az EU-s átlagnál magasabb, az „átlag körüliek” csoportjába a EU-s átlag körüli, az „alulteljesítők” közé pedig az EU-s átlag alatti egy főre jutó GDP-t felmutató országok kerülnek.

A túlteljesítők közül a legizgalmasabb ország egyértelműen Írország. Írország, a „kelta tigris”, a kétezres években fegyelmezett költségvetési politika mellett gyors fejlődésnek indult, 1997 és 2007 között mintegy megduplázva a GDP-jét. A 2007-es csúcsévet követő két évben azonban összesen 20%-os visszaesés következett. Azóta megindult egy lassú, ámde annál fájdalmasabb konszolidáció, ami egyrészt kb. 22 milliárd eurós (a GDP 14%-a!) megszorító intézkedésekkel járt (amibe bele is bukott az ír kormány), másrészt a korábban csekély mértékű (25%-os) államadósság 106%-ra emelkedett, és várhatóan tovább nő 2012-2013-ban. A problémát a válság következtében kipukkanó ír ingatlan lufi, és ehhez kapcsolódóan az ír tulajdonú bankrendszer összeomlása és kormányzati megmentése okozta. Az ír kormány 2009-ben és 2010-ben 48 milliárd eurót kényszerült felvenni az ország bankjainak megsegítésére, majd 2010-ben további 85 milliárd eurós hitelt kért és kapott.

A többi országban kisebb mértékben, de mindenhol nőtt az államadósság a válság után. A Maastrichti 60%-os álomhatár alatt a magas GDP-jű országok közül csak a három skandináv ország maradt.

Az EU átlag körül teljesítő országok közül a cseheknek (41%) és a szlovéneknek (47%) sikerült tartaniuk a 60% alatti államadósság szintet. A mediterrán országok mindegyike, élükön Görögországgal, Olaszországgal és Portugáliával, jelentős mértékben eladósodott. Ciprus, Málta és Spanyolország adóssága a GDP 70%-a körül alakult.

Az alulteljesítő országok a gyors növekedést általában alacsony eladósodottság mellett hajtották végre. Magyarország kivételével minden érintett ország államadóssága a válságot követően is a 60%-os elvárás alatt maradt. A magyar eladósodottság ebben a viszonylatban magas és ebben a viszonylatban jelent problémát.  

Az egy főre jutó GDP

A vásárlóerő paritáson (tehát összehasonlíthatóvá tett árszínvonalon) számolt egy főre jutó GDP értéke azt mutatja meg, hogy az adott ország egy lakosára mennyi jut az országban dolgozók által megtermelt hozzáadott értékből. Ez tehát egy nemzetközileg összehasonlítható mutatószám.

A mai ábrákon a mutatónak az EU átlaghoz viszonyított mértéke, az EU átlagos teljesítményéhez viszonyított  érték látszik. Az ábrákon tehát akkor látunk növekedést, ha az EU átlagos növekedését teljesíti túl egy ország. E szerint három csoportot különböztettem meg: a túlteljesítők, az átlag körül teljesítők és az alulteljesítők csoportját. 

A túlteljesítők csoportjába az EU 10 legmagasabb egy főre jutó GDP értéket termelő országa került. Közülük Írország nyújtotta a leghullámzóbb teljesítményt: kiugró értékeket produkált a 2000-es években, majd gyakorlatilag összeomlott 2008 után. Dánia, Svédország és Finnország szintén átlag feletti mértékben megérezte a válságot. Az előbbi kettő az elmúlt két évben gyors növekedésnek indulva már elérték, sőt meghaladták a válság előtti szintet, Finnország azonban nem volt ilyen szerencsés. Németország szemlátomást feltámadt. Az Egyesült Királyság és Franciaország teljesítménye nem éri el az EU átlagos növekedési szintjét, ami aggodalomra ad okot, mivel ők az EU meghatározó gazdaságai közé tartoznak. Minél nagyobb gazdaságot érint a visszaesés, annál jobban megsínyli az EU. 

Az átlag körül teljesítők közé 8 országot soroltam. Közülük három - Málta, Szlovénia és Csehország - képes tartani a tempót az EU-val. A többi ország - az eurózóna periféria országai - átlagot meghaladó mértékű visszaesést mutat. 

A Magyarországot is magában foglaló alulteljesítő csoporttól gyorsabb növekedési ütemet várunk el, hogy mihamarabb utolérjék a többi országot. Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária egy főre jutó GDP-jének EU átlaghoz viszonyított értéke gyors növekedést követően 2008-ban megtorpant és azóta stagnál. A balti államok átlagon felüli visszaesést produkáltak 2009-ben, de utána magukhoz térve gyors növekedésnek indultak és (Lettország kivételével) utolérték Magyarországot. A hazánkat 2011-ben szintén beérő Lengyelország az egyetlen, ahol az EU átlaghoz viszonyított növekedés töretlen volt. 

Öngyilkosságok

Világszerte, 100 ezer emberre számítva 16 öngyilkosság történik évente. Az utóbbi 45 évben számuk 60%-kal emelkedett. A "sikeres" öngyilkosságok a világon mindenütt a férfiaknál gyakoribbak, az öngyilkossági kísérletek pedig a nőknél. 

Az öngyilkosság elsődleges rizikófaktorai pszichiátriai zavarok (depresszió, alkohol- vagy drogfüggőség, skizofrénia), korábban a családban előfordult öngyilkosságok, az egyén korábbi öngyilkossági kísérletei és a csökkent szerotonin szint. A másodlagos (negatív élethelyzet) és harmadlagos (nem, életszakasz, évszak) okok előrejelzési képessége csekély. Az egyetlen meghatározó rizikófaktor az életkörülményeken belül a házasság vége: férfiak esetében az elváltak 3,2-szer, az özvegyek 3,7-szer több öngyilkosságot követnek el, mint a házasok. A nők esetében kevésbé markáns a különbség: elváltaknál 2,8, az özvegyeknél 2,5 a szorzó a házasságban élőkhöz képest. 

Mégis, jellemző az öngyilkosságok területi és időbeli alakulása egyaránt, tehát lehetnek fel nem tárt rizikófaktorok, amelyek következtében bizonyos időpontokban és bizonyos regionális egységekben magasabb máskor/máshol alacsonyabb az öngyilkosságok száma. Magyarország az egyik legveszélyeztetettebb ország világviszonylatban az öngyilkosságok tekintetében. Az ábrán ugyan nem látszik, de Koreán kívül két másik ország: Litvánia (28,5) és Liechtenstein (26,7) is megelőz bennünket. 

Magyarországon az öngyilkosságok száma 1955-tól kezdődően meredeken emelkedett, 1979 és 1987 között kisebb ingadozásokkal tetőzött (a csúcsévben, 1983-ban 4911-en követtek el öngyilkosságot), majd gyors csökkenésnek indult és 2006 után 2450 körüli szinten stabilizálódott. 2011-ben 2422 esetet regisztráltak.

Magyarországon belül is markáns területi különbségek figyelhetők meg egy észak-nyugat - dél-kelet lejtő mentén. Százezer lakosra vetítve, Csongrádban és Békésben közel kétszer annyi öngyilkosság történik évente, mint Győr-Moson-Sopron megyében. 

Dohányzási szokások

Magyarországon a halálokok mintegy negyede daganatos eredetű, ami 100 ezer főre vetítve a legmagasabb az EU-ban. A daganatos megbetegedések magas aránya mögött részben a dohányzás áll. Az OECD országokon belül Magyarország az erős dohányosok közé tartozik, noha a dohányzás mértéke mind az elszívott cigaretták számát tekintve (-8% 2009-hez képest), mind pedig a dohányzók számarányát tekintve csökkent az elmúlt években.

A csökkenés a férfiak körében szignifikáns, a nők esetében az elmúlt 10 éve alatt nem regisztráltak jelentős változást. 

A dohányzás mértékének csökkentésében nehézséget jelent a folyamatos utánpótlás. Már a 16 éves fiatalok körében is gyakori a dohányzás, a megkérdezettek 37% dohányzott a kérdezést megelőző 30 nap folyamán. A 18-24 évesek dohányzási arányszáma pedig megközelíti a legnagyobb dohányos 35-64 éves korosztályét.

A férfiak esetében a naponta dohányzó aránya nagy mértékben csökken az iskolai végzettséggel. Érdekes, hogy a nők esetében nem figyelhető meg hasonló kapcsolat. 

Az egész kutatás legjelentőségteljesebb adatsora mégis a dohányzás és a vélt anyagi helyzet kapcsolata. A szegények kategóriába azok kerültek, akik saját bevallásuk szerint folyamatos anyagi gondokkal küzdöttek. A jómódú kategóriába pedig azok, akiknek nem voltak anyagi gondjaik. A "kijönnek" kategória a tudatosságban különbözik a két másik kategóriától. Ha nem élnének "beosztással", a szegények közé kerülnének. Látványos és pozitív üzenet a társadalomnak, hogy a tudatosan élők társadalmi csoportjában szignifikánsan alacsonyabb a dohányzók aránya, mint akármelyik másik vélt jövedelmi csoportban. 

Ó, Mister Alkohol

Az alkoholfogyasztás komoly egészségügyi és társadalmi problémák forrása világszerte. A legtöbb OECD országban – nálunk is – az elmúlt évtizedekben jelentős csökkenést regisztráltak. 2009-ben Magyarország még az egyik legnagyobb alkoholfogyasztó volt az OECD országok közül (az összehasonlítás alapját az abszolút literre átszámolt teljes fogyasztás képezi). A 2010 évi további csökkenés következményeként, a fogyasztás mértéke az OECD átlag körüli értékre, 9,2 literre mérséklődött.

A bor fogyasztása (23 liter/fő) 10 literrel kevesebb, mint a 2001-2004 időszakban, és 5 literrel marad el az előző öt év átlagában mértnél. A sörfogyasztás – valószínűleg a hűvös, esős nyári időjárás miatt - jelentősen visszaesett 2010-ben. Az egy főre jutó mennyiség húsz éve még meghaladta a 100 litert, 2010-ben 66 literre esett vissza. Az égetett szeszesital-fogyasztás is csökkent, 2010-ben 3,1 litert mértek.

Mind a bor, mind a sör termelés is drasztikus csökkenésen ment keresztül, de a bor termelés csökkenése látványosabb: 2010-ben a kedvezőtlen időjárás miatt, az előző évi termelés felére, a 2004-es csúcsévi termelésnek harmadára esett vissza. Amióta 1970-től nyilvántartás készül a bor termelésről, soha, még megközelítőleg sem regisztráltak ennyire alacsony értéket. A korábbi mélypontot a 2005-ös év jelentette, amikor 310 millió litert, a 2010-es évi termelés 1,8-szorosát állították elő. A termelés csökkenés ellenére nőtt az export, és a fogyasztást is meg tudták oldani a korábbi években felhalmozott készletből.

A sörtermelés visszaesése a 2006-os csúcsévhez viszonyítva 20%-os. Ilyen alacsony értéket utoljára a 70-es évek elején regisztráltak (a 2004-es nagy visszaesés során is kedvezőbb - 629 millió liter – termelt mennyiséget regisztráltak).

A 2009-es egészségügyi felmérés (ELEF) során azt találták, hogy már a 15-17 évesek fele is fogyaszt alkoholt. A problémákat jelentő mértékű fogyasztás azonban a 18 év feletti korosztályt érinti.

A 2011-es ESPAD felmérés szerint, a kérdezést megelőző 30 napban a megkérdezett 16 éves fiatalok 60%-a fogyasztott alkoholt és 45%-a számolt be lerészegedési szintű fogyasztásról. Ez csak kis mértékben múlja felül az EU átlagot.

A 16 éves magyar diákok csaknem harmada bevallottan kipróbált már valamilyen kábító hatású szert

A 2011 évi ESPAD (European School Survey on Alcohol and other Drogs) jelentés alapján a magyar diákok az európai átlaghoz hasonló eredményeket mutatnak mind a nyolc vizsgált mutató (cigaretta, alkohol és drogfogyasztás különféle mintázatai) vonatkozásában. Egyedül a 30 napon belüli cigarettázás értékei mutatnak az átlagnál szignifikánsan (9 százalékponttal) magasabb értéket. A visszaélésszerű gyógyszerhasználati érték pedig relatív arányukat tekintve magas: másfélszerese az átlagnak (9% próbálta már őket Magyarországon, míg az átlag csak 6%). 

A fő probléma nem is az, hogy utolértük (sőt, megelőztük) az európai átlagot, mint inkább az, hogy 1995-ben regisztrált szintekhez képest az alkohol- de különösképpen a drogfogyasztás nagy mértékben nőtt. Persze, nem tudhatjuk, mennyit változott a tanulótársadalmon belüli megítélése ezeknek a magatartásformáknak, mennyire divat eltitkolni / nyilvánosságra hozni a szerfogyasztást, a mért változás a valóságot mennyiben türközi.

A Nemzeti Drogfókuszpont napokban megjelent, 2012-es jelentése szerint, az összes (tiltott és legális) szerfogyasztás életprevalencia értéke (életprevalencia = valaha fogyasztotta már) a megkérdezett 16 éves magyar diákok körében 28,8% volt. A fiúk 28,3%-a, a lányoknak pedig 29,4%-a fogyasztott már valamilyen visszaélésre alkalmas szert az élete során.

Akár a tiltott szerekre, akár pedig a droghasználati célú szerfogyasztásra vonatkozó gyakoriságokat tekintve megállapítható, hogy a szerhasználók mintegy kétharmada próbálkozó, vagy alkalmi fogyasztó volt, jelentős részük csak egy-két alkalommal próbált ki valamilyen visszaélésre alkalmas szert. Ugyanakkor a fogyasztók egyötöde-egynegyede fogyasztott már 20 vagy több alkalommal valamilyen tiltott szert, vagy droghasználati célú szert. Az összes megkérdezetten belül a 20 vagy több alkalommal tiltott szert használók aránya 4,2%, a droghasználati célú szert ilyen gyakorisággal használók aránya 5,3% volt.

A szereket már valaha kipróbáltak közel fele 14 évesen vagy korábban használta először a három vizsgált szer valamelyikét.

A korábbi évekhez hasonlóan az életprevalencia értékek alapján a legelterjedtebben fogyasztott kábítószer 2011-ben is a marihuána volt a fiatalok körében. Szintén a korábbi évekhez hasonlóan a marihuánát követően az elterjedtebb drogok legális szerek voltak: alkohol gyógyszerrel együtt történő fogyasztása, szerves oldószerek belélegzése valamint a nyugtatók/altatók orvosi javaslat nélküli használata. A prevalencia értékek alapján az ötödik helyet a 2011-ben először kérdezett mefedron foglalta el. Ezt követték az amfetaminok, az egyéb szerek és az ecstasy életprevalencia értékei.

A kannabiszhasználat terjedése Európában háromféle mintát követ. Nyolc országban alacsony szinten stabilizálódott a fogyasztás, a gyerekek kevesebb, mint 20%-a próbálta ki valaha a szert. Más országokban, köztük nálunk is, a fogyasztás az 1995-ben regisztrált viszonylag alacsony szintről az elmúlt években gyors növekedésnek indult (ez látszik az ábrán). Az országok harmadik csoportjában a stabilizálódás viszonylag magas, 20-40% közötti szintnél következett be.

Csak az egészség meglegyen!

A WHO definíciója szerint, az egészség a teljes fizikális, mentális és szociális jóllét állapota, nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiánya. A KSH által folyamatosan, fejezetenként publikált Társadalmi Helyzetkép című kiadványa szerint, tudományos eredmények igazolják, hogy az egészség globális önértékelése nemcsak egy egyszerű, a lakosságtól könnyen beszerezhető statisztikai mutató, hanem oly mértékben is tükrözi az egészségi állapotot, hogy ennek alapján az elhalálozási esélyek nagyobb biztonsággal becsülhetők, mintha orvosi vizsgálatok eredményeire támaszkodunk.

Az egyetlen apró probléma a mutatóval, hogy sajnos, erősen kultúra függő. Azok a társadalmak, ahol a panaszkodásnak kultúrája van (mint nálunk), rendre rosszabb eredményeket produkálnak, mint azok, ahol a panaszkodás nem szokás - ezért aztán a nemzetközi összehasonlításnak nincs sok értelme. A társadalmon belül azonban, illetve az idő függvényében jól közelíti a megélt jóllét szintjét, illetve változását. Az időbeliség vonatkozásában, a magyar egészségi állapot számottevő mértékben javult a 2000-es évek korábbi felméréseiben tapasztaltakhoz képest. A nagyon jó egészségi állapotnak örvendők száma 2000-hez viszonyítva megduplázódott, a jó és nagyon jó értékek együttes aránya 42%-ról 53%-ra nőtt.

A férfiak általában jobbnak tartják egészségi állapotukat, mint a nők, szinte minden korcsoportban. Ez független attól, hogy mégis ők halnak meg előbb - itt jön be a kulturális faktor. Nem meglepő, hogy az életkorral nő az egészségüket nem kevésbé jónak tartók aránya. Érdekes azonban, hogy a 80 év feletti korosztály kedvezőbbnek ítéli meg egészségi állapotát, mint a 70-79 évesek. 

Az egészségérzet összefügg a jövedelmi helyzettel is. Érdekes azonban, hogy nem a valós jövedelmi szintekkel erős a korreláció: az egyes jövedelmi ötödöket vizsgálva, az első négy ötödben nincs szignifikáns különbség a jóllét szintjében. A vélt jövedelmi helyzet esetében azonban a korreláció egyértelműen fennáll.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jövedelem és az egészségi állapot közötti összefüggés kétirányú. Egyrészt, az alacsonyabb jövedelműek jobban ki vannak téve a betegségek kockázatának (kevesebb jut megelőzésre, rosszabbak az élet- és munkakörülményeik, stb), másrészt viszont, a betegségnek komoly anyagi vonzatai lehetnek, ami a vélt jövedelmi helyzetet negatív irányba térítheti el, továbbá, betegen a munkakeresési lehetőségek is korlátozottabbak. 

Ami olcsó, az drága - avagy mennyit ér, ha ingyen van?

Az egészségügy Magyarországon közjószágként működik, vagyis a „fogyasztásból” senki sem zárható ki, de a mások fogyasztása nem csökkenteni az egyén hozzáférését a fogyasztáshoz. Az állami beavatkozásnak köszönhetően, a fogyasztók számára a díjfizetés (egészségügyi hozzájárulás fizetése) és a szolgáltatás tényleges igénybevétele elválik egymástól, ami megerősíti a „potyautas” magatartást. Az egyéni szinten megjelenő optimumállapot az, ha mindenki igyekszik minimálisra csökkenteni a befizetését ugyanakkor maximalizálni a fogyasztást. A társadalom egészének szintjén ez a magatartás a rendszer összeomlásához vezethet (ld: Nash-egyensúly, fogolydilemma).

Az EU országainak többségében ezért az egészségügy nem teljesen ingyenes, valamekkora hozzájárulást a lakosságnak is teljesítenie kell. A magyar kormány 2007. február 15-én bevezette a vizitdíjat, a beteg-orvos találkozások és a társadalombiztosítás biztosítási körének csökkentésére, a költségek részleges áthárítására. Összege alkalmanként 300 forint volt. A vizitdíjat a lakosság többsége a 2008. március 9-én, az ún. „szociális népszavazás" során elutasította, és ezáltal kötelezte a parlamentet és a kormányt a korábbi, teljes körű biztosítás visszaállítására 2009. január 1-i határidővel. 

Az orvos-beteg találkozásokban a jelképes összegű vizitdíj is jelentős csökkenést eredményezett. Az ingyenes ellátás visszaállítását (sőt, már a visszaállítás megszavazását) követően azonban ismét a korábbi trend folytatódott. 

A magyarországi gyógyszerkiadások vásárlóerő-paritáson számolt összege meghaladja az OECD átlagot. Noha a gyógyszerkiadások növekedési üteme lassult az utóbbi években, összege a teljes egészségügyi költés 33,6%-át teszi ki, ami a legmagasabb arány az OECD-n belül, az OECD átlag (16,6%) duplája. 

A születések harmada császármetszés útján történik hazánkban. Az OECD országokban megfigyelhető a császármetszések szülések arányának erőteljes növekedése az elmúlt két évtizedben: az OECD átlag 14%-ról 26%-ra nőtt, csaknem megduplázódott. 

Pénzt vagy életet!

A születéskor várható élettartam a gazdasági jólét és az egészségügyi rendszer hatékonyságának általános mérőszáma. 2010-ben a születéskor várható élettartam 74,3 év volt Magyarországon, ami a legalacsonyabb érték az OECD országokon belül, és mintegy 5,5 évvel marad el az átlagtól (79,8 év). 

Az elmúlt évtizedekben a legtöbb OECD országban, a javuló életkörülményeknek és népegészségügyi állapotnak, valamint a fejlődő egészségügyi beavatkozásoknak és ellátásnak köszönhetően  nőtt a születéskor várható élettartam. Az években kifejezett javulás Magyarországon volt a legszerényebb mértékű. 

Magyarország az OECD átlag (3268 USD/fő) felét (1601 USD/fő) fordította egészségügyi kiadásokra 2010-ben.

GDP arányában kifejezve is alacsony (7,8%) volt az egészségügyi kiadások mértéke hazánkban. A teljes egészségügyi kiadásoknak 64,8%-át finanszírozta az állami kassza. Az OECD országai átlagosan az egészségügyi kiadásaik 72,2%-át finanszírozták közpénzből. 

Aki szegény, az a legszegényebb

A lakosság jövedelmét és életkörülményeit az EU többféle megközelítésben vizsgálja. A jövedelmi szegénységet az ún. szegénységi aránnyal közelítik meg, amely a háztartások összes jövedelmét figyelembe vett medián ekvivalens jövedelem 60%-ánál kevesebb jövedelemmel rendelkező háztartásokban élő személyek aránya. Az ábráról leolvasható, hogy EU-s összehasonlításban alig van ország, ahol kevesebben élnek a szegénységi küszöb alatt, mint Magyarországon. A kép azonban csalóka: a kedvező állapot az EU-n belül kiemelkedően magas magyar újraelosztásnak köszönhető. Figyelmen kívül hagyva a különböző szociális juttatásokat és a nyugdíjakat, a lakosság több mint fele (51,8%-a) a szegénységi küszöb alatt élne.

Az EU a 2011. novemberi Eurobarometer felmérésben minden tagországban feltette a kérdést, hogy az EU 2020 stratégiában megfogalmazott célok közül melyiket tartják túlzónak, realistának vagy szerénynek. Hazánkban, a szegénységi küszöb alatt élők 25%-os visszaszorításával kapcsolatos célt mindössze a megkérdezettek 19%-a gondolta túlzónak a 27%-os EU27-átlaggal szemben, míg 38%-uk szerint túl szerény elképzelésről van szó (EU27: 25%). 

A szegénység vonatkozásában legveszélyeztetettebb korcsoport a legtöbb országban a gyermekeké (pl.: Romániában 31% a szegénységben élő gyermekek aránya), máshol az időseké (Bulgária: 32%). Magyarország az előbbi csoportba tartozik. Nálunk a szegénységben élő gyermekek aránya 20%, az idősek azonban kevésbé veszélyeztetettek (4%). Ugyanezek az arányok, figyelmen kívül hagyva az újraelosztást így néznek ki: jövedelmi szegénység aránya gyermekek esetén 52%, 18-64 évesek között: 43% és 65 év felett: 89%. 

Másik érdekes megközelítési módja a szegénység mértékének, hogy mire nem jut pénz. A mutató azokat tekinti szegénynek, akik a felsorolt 9 tételből (az ábráról kimaradt a mobiltelefon, a színes tévé és a mosógép, mivel ezekkel gyakorlatilag a teljes lakosság rendelkezik) legalább hárommal nem rendelkeznek. Lakosságon belüli arányukat az anyagi deprivációs ráta mutatja meg, ami Magyarországon 42,2% volt 2011-ben (+2,3 százalékpont 2010-hez képest). Súlyos anyagi depriváltak azok, akik a fenti tételekből legalább néggyel nem rendelkeznek. Az ő arányuk is nőtt 2011-ben: 20,6%-ról 23,6%-ra. Ezzel az aránnyal Bulgária (35%), Románia (31%) és Lettország (27,4%) után a 4. legszegényebb ország vagyunk az EU-ban. 

Megdöbbentő, hogy a teljes lakosság kétharmadának nem telik egyhetes nyaralásra, és még ennél is szomorúbb, hogy a lakosság háromnegyede nem rendelkezik 50 ezer forint vésztartalékkal sem, váratlan kiadások fedezésére. Az előbbi két mutató értéke a legszegényebb ötödben megközelíti a 100%-ot. A legszegényebb ötöd számára – nem meglepő módon – a hiteltörlesztés és a kétnaponta húsétel fogyasztás is súlyos problémát jelent, mindkét érték 60% körüli. Az üdülés és az étkezés vonatkozásában a magyar adat a leggyengébb az EU-ban. Fizetési hátralék tekintetében azonban „csak” az ötödikek vagyunk.

Olcsó vagy drága ország vagyunk?

A mindenkori fogyasztás színvonala egyrészt a mindenkori árszínvonaltól, másrészt pedig az elkölthető jövedelemtől függ. A magyar háztartások végső fogyasztási kiadásainak árszínvonala az EU 27 országában regisztrált árszínvonal átlagának 64%-át tette ki 2011-ben. Az összehasonlításba bevont országok között a 10. helyen vagyunk, az EU országai közül azonban csak Bulgária, Románia és Lengyelország van mögöttünk, ami azt jelenti, hogy az EU egyik legolcsóbb országa vagyunk.

A fogyasztási kiadások relatív árszínvonala termékcsoportonként különböző. A távközlési és postai szolgáltatások, valamint a háztartási elektronikai cikkek ára 2011-ben meghaladta, a közlekedési eszközöké megközelítette az EU átlagot. A magyar fogyasztási kiadások legnagyobb hányadát kitevő élelmiszer- és energiaárak az EU-s árszínvonal 83%-át tették ki. 

A szolgáltatások, amik közül a felsorolásba a vendéglátás és szálláshely szolgáltatás került be, viszont az átlagosnál sokkal kevesebbe kerülnek nálunk. Ezt legkönnyebben úgy lehet megfogni, hogyha visszaemlékszünk legutóbb valamelyik nyugati országban tett látogatásunkra: az elektromos cikkek nem drágábbak kint, mint nálunk, és az élelmiszerek sem kerülnek sokkal többe. A szolgáltatásokat viszont nagyon drágának érzékeljük.

2011-re vonatkozóan nem találtam nemzetközi összehasonlításra alkalmas nettó jövedelem adatokat. A 2010-es adatok azt mutatják, hogy az átlagos magyar nettó jövedelem az átlagos európai jövedelem 57%-ának felel meg, és hogy ennél alacsonyabb jövedelemszint az EU-n belül kizárólag a balti államokat jellemzi (és az összehasonlításban nem szereplő Bulgáriát és Romániát).

Tehát, miközben a jövedelmünk az EU átlag 57%-át teszi ki, addig az átlagos fogyasztási áraink az EU-s átlag 64%-át, a fogyasztói kosarunkban a legnagyobb súlyt kitevő tételek pedig az EU-s árak 83%-át érik el. Ha a jövedelmi arányokkal korrigáljuk (vagyis a pénztárcánkhoz viszonyítjuk) az árszínvonalakat olyan, mintha nálunk minden másfélszer annyiba kerülne, mint külföldön.

Lakossági hitelezés a 2000-es évek legelejének szintjén

2012 első felében jelentősen csökkent a hazai pénzügyi közvetítők háztartási hitelállománya, aminek kétharmad része a végtörlesztés hatásának volt betudható. Ha a végtörlesztések összegét figyelmen kívül hagynánk, akkor is nettó hiteltörlesztő lenne a háztartási szektor.

Az ábra az adott negyedév új háztartási hitelkibocsátásait mutatja. 2012. első két negyedévében, a végtörlesztés jelentette refinanszírozások okoztak növekedést az új hitel kibocsátásokban. Végtörlesztés nélkül, 2012 első félévében a bankrendszeri bruttó hitelkihelyezés a 2000-es évek eleje óta nem látott szintekre süllyedt, összege a végtörlesztéseket közvetlenül megelőző időszak átlagos volumenének kb. 70 százalékát, a 2008-as év hasonló időszaki adatának pedig alig 14%-át teszi ki.

A végtörlesztés időszaka alatt a bankok szigorították az új hitel felvételének feltételrendszerét, mind az árak (kamatok: 1,5 százalékpont emelkédes), mind az egyéb feltételek (pl.: elvárt jövedelem, ingatlanérték) vonatkozásában. A feltételek 2012 második negyedévében enyhülni kezdtek, és az állami kamattámogatás beindulásának köszönhetően az év második felére, illetve a következő időszakokra az MNB növekedést prognosztizál a lakáshitelezés területén. A jelenlegi kamatszintek mellett a támogatott konstrukciókat kb. 9% kamatszint mellett vehetik igénybe az ügyfelek, ami hosszú távú eladósodáshoz még mindig túl magas. 

Nemzetközi összehasonlításban, a magyar bankrendszer háztartási hitelezése – csakúgy, mint a vállalati hitelezés, - elmarad mind a régió mind az eurozóna országaitól.

Kamatok: alacsony? magas? miért jó, miért rossz?

Régiós összehasonlításban a hazai bankrendszer kamatjövedelmének a mérlegfőösszeghez viszonyított aránya a legmagasabb. 

Miért magas?

• A bankadó, a végtörlesztés és az egyéb kormányzati intézkedések jelentős veszteséget okoztak a bankrendszernek, amit valahonnan pótolni kell. A bankrendszer számára a legfőbb bevételi forrást a kamatmarzs jelenti.
• A nemteljesítő hitelek miatt a portfólió kb. egyötöde egyáltalán nem termel kamatot - a kieső bevételt pótolni kell.
• Mivel az átlátható árazásról szóló, 2012. áprilisában hatályba lépett rendelet miatt, a bankok a futamidő alatt csak nagyon korlátozott esetekben módosíthatják a hitelkamatokat az újonnan folyósított lakossági jelzáloghitelek esetében, az esetleges későbbi kockázatokat eleve beárazzák a kamatmarzsokba. Noha a kormányrendelet a lakosság számára biztosított lehetőséget a meglévő hiteleik ingyenes átárazására (átláthatóvá tételére) is, ezzel a lakosság nem élt. 
• A hazai bankoknál a bevételek lényegesen nagyobb része kötődik a kamathoz, mint amilyen szintet a fejlettebb államoknál látunk, ahol a jutalék-bevételnek lényegesen nagyobb szerepük van. Alternatív bevételi források hiányában a bankok abban érdekeltek, hogy hosszú távon fenntartsák a nemzetközi összehasonlításban magas kamatmarzsokat a háztartási szegmensben. A vállalati hitelezést ugyanakkor erős árverseny jellemezi, ezért itt nem a kamatmarzs jelenti a bankok számára a legfőbb motivációt.

Miért baj?

A magas kamatmarzs rövid távon képes megvédeni a bankokat egy jelentősebb tőkevesztéstől azzal, hogy az „egyszeri” válságadókat, terheket és a hitelezési veszteségeket (legalábbis részben) kompenzálja. A kiemelkedő kamatmarzs ugyanakkor magasabb adósságterhet jelent az ügyfeleknek, ami rontja hitelfizetési képességüket, ezáltal növeli a nemteljesítő hitelek arányát és - szűkítve a rendelkezésre álló jövedelmet -, kisebb fogyasztást és gazdasági növekedést eredményez. 

A fenti folyamat negatív spirált indíthat el: tovább romlik a portfólió minősége és ezt kompenzálandó további  kamatmarzs növelésre kényszerülnek a bankok. Mindez közép és hosszabb távon alááshatja a bankrendszer tőkehelyzetét és az ország gazdasági kilátásait.

"Semmi pánik, nincs itt a vég, szemüveg nem kell még..."

 

Öreg vagy fiatal? Hol a határ? Ezt a kérdést tette fel tavalyi kutatásában az EU.

A magyaroknál csak a szlovákok neveztek meg alacsonyabb öregedési életkort (57,7 év), a törökök kicsit magasabbat (58,4 év), a többi ország átlagértéke mind 60 év felett volt. A nők tendenciózusan későbbre tették az öregedés határát minden országban, és életkor szerint is megfigyelhető volt a korhatár kitolása az idősödéssel.

A másik kérdésnél viszont a magyar válasz a legmagasabb értékek közé tartozik: csak 5 ország tolta ki jobban a fiatalság végét. Megfigyelhető volt, hogy kb. 40 éves korig, a megkérdezettek rendre egy korcsoporttal későbbre tették a fiatalság végét a saját korcsoportjuknál. 

Egy másik nemzetközi kutatásban arra keresték a választ, hogy mikortól lesz valaki túl idős ahhoz, hogy a szüleivel éljen. Érdekes módon, a különbségek nem az életszínvonalhoz vagy a kelet-nyugati országok eltérő politikai múltjához köthető, hanem egy észak-déli határvonal mentén oszlanak meg, kulturális alapon. Hofstede dimenzióit felhasználva, a bizonytalanságot jól tűrő északi országok rendre korábbra teszik a „kirepülés” idejét a bizonytalanságkerülő, merevebb, déli országoknál.