Az iskolai végzettség, a képességek és a gazdasági növekedés összefüggései

Hosszú távon a gazdasági növekedést megfelelő képesítéssel és képességekkel rendelkező munkaerőre lehet építeni. Ismét a Növekedési jelentés elemzése következik.

1. Az iskolai végzettség 

A képzettségi szint érdemben befolyásolja a munkapiaci aktivitást. Európa minden országára jellemző, hogy a legmagasabb aktivitási rátával a felsőfokú végzettségűek, a legalacsonyabbal az alapfokú végzettségűek rendelkeznek. Magyarországon sincs ez máshogy, csakhogy nálunk a felsőfokú végzettségűek aktivitási rátája is csak 83%, aminél csak az olasz és a szlovák adat gyengébb. A középfokúak aktivitási rátája 72%, az alacsony végzettségűeké mindössze 39%. Ahogy a jelentés bölcsen megemlíti: "Magyarországon munkapiaci tartalékaink jelentős része az alacsonyan képzettek körében van." 

A felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési esélyei is sokkal jobbak, mint az alacsonyabb végzettségűeké. Hazánkban a 15–34 éves korosztályban – a legmagasabb iskolai végzettség megszerzését követő 5 éven belül – a felsőfokú végzettséggel rendelkezők foglalkoztatási rátája az alacsonyan képzettek rátájának négyszeresét teszi ki. 

Felsőfokú végzettséggel nem feltétlenül azért könnyű elhelyezkedni, mert annyi felsőfokú végzettséget igénylő állás van, hanem azért is, mert alacsonyabb végzettséget igénylő állást be lehet tölteni magasabb végzettséggel. Társadalmilag az lenne a hatékony, ha mindenki a saját végzettségének megfelelő munkát végezne, és nem szorítanák ki a magas végzettségűek az alacsonyabb végzettségűeket a munkaerőpiacról. 

Magyarországon a megkérdezett munkavállalók 40%-a túlképzettnek, 12%-a alulképzettnek tartotta magát az általa végzett feladathoz. A jelenség több okra is visszavezethető: az azonos végzettséggel rendelkezők nem rendelkeznek azonos képességekkel, azonos munkatapasztalattal és azonos specializációval sem. 

Az általános túlképzettség-érzet ellenére, nem állíthatjuk, hogy nincs kereslet a felsőfokú végzettségűek iránt a munkapiacon. A bérelőnyük ugyanis továbbra is jelentős.

A magas relatív bérelőny általában - nálunk is - tükrözi a felsőfokú végzettségűek alacsony népességen belüli arányát.

A felsőfokú végzettségűek arányának emelkedése az újabb generációk magasabb átlagos végzettségének következménye. Nemzetközi összehasonlításban Magyarországon a 35-44 éves korcsoportban a legnagyobb a lemaradás. A Ratkó unokák nagy létszámú korcsoportja ugyanis a mainál még sokkal szűkebb felsőoktatási lehetőségekkel szembesült. 

A képzettségi szint tekintetében Magyarország régiói között jelentős különbségek figyelhetők meg. Közép-Magyarországon a diplomások aránya kétszerese Nyugat-Magyarország kivételével a többi régió adatának. 

A technológiai fejlődés a műszaki és természettudományi területeken diplomát szerzők arányának növekedését indokolja. Hazánkban jelenleg a 20-29 éves korcsoportban 1000 főre mindössze 10 ilyen végzettségű diplomás jut, ami már óriási eredmény a 2001. évi 4 ezrelékhez képest, de elmarad a többi EU tagországtól. 

A problémát tovább élezi az is, hogy hazánkban a középfokú képzés 75%-ban általános képzettséget ad, és mindössze 25%-ban biztosít valamilyen szakképesítést (OECD átlag: 50%). Ráadásul, tipikusan a többi országban a szakképesítést nyújtó intézményekben sokkal meghatározóbb az általános képességek fejlesztése. Nálunk a szakmai tárgyak tényszerű oktatása folyik, annak ellenére, hogy ez a tudásanyag elavulhat, a váltani, fejlődni tudás képessége azonban nem. 

2. Az oktatás minősége

A közoktatási rendszerben megszerzett tudás minőségének és alkalmazhatóságának egyik gyakran használt mérőszáma a PISA-teszteken elért átlagos eredmény, amely a tanulói teljesítmény mérésén alapszik. A teszt a matematika, a szövegértés és a természettudományok területén vizsgálja a 15 éves diákok tudását és képességeit. 

A legutóbbi, 2012. évi PISA-felmérés eredményei alapján a magyar diákok teljesítménye mindhárom területen elmaradt az OECD-országok átlagától, és a megelőző, 2009. évi felméréshez képest mindegyik területen csökkent az elért átlagos pontszám. A legnagyobb elmaradás a matematika területén figyelhető meg.

Az elmaradást két hatás magyarázza. Egyrészt, nálunk a legjobban teljesítők aránya csak 9% volt, szemben az OECD átlag 13%-kal. Másrészt, a gyengén teljesítők átlaga nagyon magas: 28% (OECD átlag: 23%). A legrosszabb részeredményt a problémamegoldás területén mutattuk fel, ahol a gyengén teljesítők aránya 35% volt (OECD átlag: 21%). A gyenge problémamegoldás nehezíti a későbbi munkapiaci elhelyezkedést.

A diákok teljesítményében mért eltérést 23%-ban a családi háttér magyarázza. Vagyis: a hátrányos helyzetű diákok nehezebben érnek el jobb eredményt. 

3. Oktatásra fordított kiadások

Mindeközben az elmúlt évek költségvetési intézkedéseinek egyik legnagyobb vesztese az oktatás volt: a GDP arányos oktatási kiadások 5,5%-ról 4,5%-ra csökkentek 2005 és 2012 között, amin belül az alap- és középfokú képzésre fordított kiadások 20%-kal estek vissza. 

Ha az egy tanulóra jutó kiadásokat vizsgáljuk, még elkeserítőbb eredményt kapunk: az OECD átlag 57%-át fordítjuk egy diák oktatására, ezen belül a középfokú oktatásban csak 49%-ot (vásárlóerő-paritáson számolt érték).

A cikk az MNB 2015. decemberi Növekedési jelentésének adatai és elemzése alapján készült

Felsőoktatás: hallgatók és diplomák

A felsőoktatásban tanulók száma 27%-kal csökkent 2005 óta.

1960-ban mindössze 45 ezren tanultak felsőfokú oktatási intézményben. Számuk két nagyobb hullámban, 1976-ra 111 ezerre emelkedett, majd a rendszerváltásig lassan csökkent. Mindkét irányú jelenségnek egyértelmű demográfiai magyarázata van: a "Ratkó gyerekek" (háború utáni születésösztönzés időszakában, az 1950-es évek elején születettek) ekkor jártak húszas éveinkben. A Ratkó-korszak után a születésszám visszaesett, ami később a felsőoktatás iránti kereslet csökkenésében is látszik.

A "Ratkó unokák" (Ratkó gyerekek gyerekei) a 90-es évek folyamán, a rendszerváltást követően léptek egyetemista korba.  Az új idők új szele ráadásul jelentős társadalmi szemléletváltással is párosult. A felsőfokú intézmények felértékelődtek, népszerűségük hirtelen meredek emelkedésnek indult, és 2005-ben tetőzött 424 ezer hallgatóval.

A hallgatók száma azóta folyamatosan csökken. A KSH adatai szerint, a 2014/2015-ös tanévre 307 ezren iratkoztak be. Az összes hallgatón belül, a nappali tagozaton tanulók száma 2007-ig még növekedést mutatott, utána stagnált, és 2012-től csökken. A nagy visszaesés tehát az egyéb munkarendek szerinti oktatásokban (levelező, esti, egyéb) következett be, amelyek a 2000-es évek elején még a teljes hallgatói létszám csaknem felét adták, arányuk mára kevesebb, mint 30%-ra csökkent.

A nappali tagozatra felvettek száma relatíve kiegyensúlyozott maradt a jelentkezők számának alakulásához képest, amit úgy értek el, hogy amikor kevesen jelentkeztek, magasabb arányban nyertek felvételt (pl.: 2008-ban: 78%). 1990-ben a jelentkezők 36%-át, 2013-ban 76%-át vették fel.

Jó kérdés, hogy miért fogy a jelentkezők száma, és mi várható a továbbiakban. Többtényezős kérdésről van szó, és némelyik nem elemezhető ki számszakilag. Például a "divat" jelleg és a fizetőssé váló rendszertől és/vagy a röghöz kötő szerződéstől való megrémülés. Kielemezhetők azonban a demográfiai vonatkozások.

Az Oktatási Hivatal adatai szerint, 2001-ről 2013-ra a leglátványosabb változást a fiatalabbak (20 év alattiak) arányának csökkenése adja, ami az alábbi okokra vezethető vissza.

• Kitolódnak a középiskolai évek (a mostanában végző korosztály esetében az iskolakezdés a szülő megítélésére volt bízva és sokan kitolták egy évvel; több középiskolában van nulladik, nyelvi évfolyam, stb), 
• Akit elsőre nem vesznek fel, világot lát és később próbálkozik újra.

A 2013-ban 21 éves korosztály 1992-ben született, amikor a rendszerváltás hatására megindult a születésszám rohamos csökkenése. A csökkenés egész a 2000-es évek elejéig tartott, amikor stagnálásba váltott át, majd a válság hatására tovább esett. A fiatalok tehát csak akkor tudják kompenzálni a létszám csökkenést, ha növekvő arányban jelentkeznek felsőoktatási intézménybe.

2003-ban még alig volt mérhető különbség az egyes korcsoportokon belül a diplomával rendelkezők arányában (14-17%). Az elmúlt 10 évben a legidősebb vizsgált korcsoport kivételével mindenhol emelkedett a felsőfokú végzettségűek aránya, leginkább a 34 év alattiak között, ahol közel megduplázódott. Az érdekelt korcsoportokon belül tehát magas és emelkedő a diplomák iránti kereslet, ami tompítja a létszámcsökkenés mértékét.

A trend másik eleme az idősebb korosztály erőteljesebb jelenléte a továbbtanulásban. Leginkább a Ratkó unokák továbbtanulása húzódik el. Ők  az a korosztály, ahol a legtöbb gyerek született (több, mint a duplája a 90-es évek korosztályának), de ahol még erősen korlátozottak voltak a továbbtanulási lehetőségek. Ez a többlet azonban véges, és lassan teljesen kimerül, ami a nem nappali oktatási rendben résztvevők számának gyors csökkenésében is nyomon követhető.

Nagy kérdés, hogy a képzés társadalmi szempontból mennyire hatékony. Vagyis, hány hallgató hány évnyi továbbtanulásába kell a társadalomnak pénzt és időt invesztálnia egy diplomához.

Erre vonatkozóan csak közelítő információval rendelkezünk. Az adott évben nappali tagozatra felvettek számához viszonyítva a felvételt követő harmadik, negyedik, illetve ötödik évben oklevelet szerzők számát, csak meglehetős óvatossággal kezelhető adatsort kapunk. Sem a hallgatói létszám nem egyenletes, sem a képzés időtartama, és a végzés időpontja nincs kőbe vésve, ezért az arányok torzulhatnak. Ráadásul, 2005-ben a bolognai rendszer bevezetése megbontotta a képzési időszakot (alapképzés + mesterképzés + doktori fokozat), lerövidítve az oklevélhez jutás átlagos idejét.

Mindazonáltal, 1990-től folyamatosan romlott az oklevelet szerzők aránya, és a 2008-as mélyponton már alig volt 50% felett. 2009-ben a bolognai rendszer első végzősei mentették meg a helyzetet, de a 3 éves adatok 2012-től, a 4 évesek pedig 2013-ban mutatnak ismételt visszaesést. 1990 és 2010 között összesen 915 ezer főt vettek fel, de 1993 és 2013 között csak 595 ezren szereztek oklevelet (65%).

Oktatásra fordított állami kiadások változása

2011-ben Magyarország 1212 milliárd forintot költött oktatási célú kiadásokra. 833 milliárd forintot az óvodai, alap- és középfokú oktatás, 271 milliárdot a felsőfokú oktatás emésztett fel.

A GDP százalékában kifejezett oktatási költségek szinte folyamatosan csökkennek 2003 (5,69%) óta. 2011-ben már csak a GDP 4,31%-át tették ki. A közhiedelemmel ellentétben, a felsőfokú oktatás kiadásai csökkentek a legkevésbé (sőt: 2011-ben nőttek), noha a 2005-ös csúcsév óta a hallgatók száma 20%-kal , az oktatóké 14%-kal esett vissza.  

2010-es változatlan árakon számolva, 2010-ről 2011-re 17%-kal csökkent az alap- és középfokú oktatás állami büdzséje. Ez volt a legnagyobb mértékű csökkenés az EU tagországok között. Románia és Görögország mutatott még fel hasonlót, de ellentétben Magyarországgal, Románia a következő évben korrigált. A legjelentősebb csökkenést az alapfokú oktatás finanszírozása szenvedte el. A csökkenés itt 25%-os volt és legnagyobbrészt 2011-ben következett be.   

Megéri-e diplomát szerezni Magyarországon?

Az OECD Education at a Glance, 2012 című tanulmánykötete azt tűzte ki célul, hogy megmutassa az egyes tagországokban mennyire éri meg lediplomázni. A kérdés nyilván kettős: az államnak mennyire éri és meg egyéni szinten mennyire éri meg - nem feltétlenül vág egybe a kettő.

Egyrészt tudnunk kell, hogy a munkaerőpiacon a felsőfokú végzettség egy termék. Ha sok van belőle kevesebb profitot biztosít, mint amikor ritkaságszámba megy. Magyarországon a felsőfokú végzettség megszerzése csak a rendszerváltást követően vált divattá: a felsőfokú végzettséget szerző 25-34 éves fiatalok aránya közel megduplázódott 2001 (15%) és 2011 (28%) között, ami még mindig alacsonynak számít az OECD országokon belül.

A ritka termék "extraprofitot" biztosít a tulajdonosának. Az ábrán a felsőfú és a középfok alatti végzettségűek átlagos jövedelmének eltérést láthatjuk a középfokú végzettségűek átlagos jövedelmétől. Azok, akiknek még középfokú végzettségük sincs, átlagosan kevesebbet, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők pedig többet keresnek, mint a középfokú végzettségűek. A különbség Magyarországon különösen magas.

A jövedelmek korral is változnak. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők általában többet keresnek idősebb, mint fiatalabb korukban. A még középfokú végzettséggel sem rendelkezők jövedelme viszont csökken a korral. Magyarországon mindkét irányban relatíve kicsi eltérés mutatkozik a többi országhoz képest.

A munkaerőpiacon az is fontos kérdés, hogy mekkora eséllyel helyezkedik el az ember, milyen valószínűséggel és mennyire tartósan válik munkanélkülivé. Ismét azt kell látnunk, hogy felsőfokú, különösen egyetemi végzettséggel a legjobbak az esélyeink a munkaerőpiacon belül maradásra. Az ábrából több tanulság olvasható le:

1. A kormányzati politika az inaktívak számának csökkentésére hatásos volt. A korábban inaktívak most a munkanélküliek táborát szaporítják.
2. A közmunkaprogramok szintén látványos eredményt hoztak: a még 8 általános végzettséggel sem rendelkezőknek 2008-ban kevesebb, mint 5%-a (!) volt foglalkoztatott, 2012-re arányuk 8,1%-ra nőtt. A foglalkoztatási ráta az összes többi végzettségi csoportban csökkent (válság hatása).
3. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők esetében sokkal magasabb a foglalkoztatottság és sokkal alacsonyabb a munkanélküliség, mint a többi csoport esetében.

A fentiek alapján korántsem meglepő, hogy a jövedelem eloszlást vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy a magasabb végzettségűek várható átlagos jövedelme magasabb. Az ábrán hivatkozott medián jövedelem azt jelenti, hogy sorba rendezzük az ország lakosságát jövedelmük szerint. Az első helyen áll az, akinek semmilyen jövedelme nincs, az utolsón pedig a legmagasabb jövedelmű. Majd ezek után megkeressük a középen állót és megkérdezzük, hogy neki mennyi a jövedelme. Ez lesz a medián. Az ország egyik fele kevesebbet keres nála, a másik fele pedig többet. Az ábrán tehát azt látjuk, hogy minél magasabb a végzettsége valakinek, annál nagyobb valószínűséggel tartozik a második csoportba.

A felsőfokú végzettség megszerzésének azonban nem csak előnyeinek vannak, hanem bekerülési költségei is.   Az alábbi költségeket veszi az OECD figyelembe (mindent nettó jelenértéken számolva):

• Tandíj (magán) + a felsőfokú oktatásra fordított állami kiadások egy diákra eső része
• A tanulás évei alatt kieső jövedelem + a kieső adó- és járulékfizetés

A bevételek között az alábbi tényezőkkel számoltak (szintén nettó jelenértéken):

• Relatív jövedelmi különbségek + ebből fakadó magasabb adó- és járulékfizetés
• Munkanélkülivé válás alacsonyabb kockázata

A fentiek alapján, Magyarországon igencsak megéri diplomát szerezni, mind társadalmi, mind egyéni szinten. Az ábrán nőkre van számolva a megtérülés, ami a nemi különbségek miatt alacsonyabb, mint a férfiaknál, akik jóval többet keresnek átlagosan. Hozzá kell tenni továbbá, hogy az egykulcsos adó bevezetése a társadalmi szintű megtérülést jelentősen rontotta. Ennek ellensúlyozására azonban a kormányzat részben a diákokra hárította az egyetemi diploma megszerzésének finanszírozását tandíj formájában. 

Az utolsó ábra az egyéni szintű megtérülési rátát mutatja, ami férfiak esetében Magyarországon a legmagasabb, de még nők esetében is az első 5 ország között vagyunk. 

Ahogy Lenin is mondta: "Tanulni, tanulni, tanulni....".

A női emancipáció

Nők. Na, persze: család, meg gyerekek, meg házimunka - hol van ma már mindez? És hova vezetett mindez anno? A mai blogbejegyzés arra keresi a választ, hogy a női emancipáció hogyan jelenik meg a nők gazdasági aktivitásában és iskolai végzettségében - összehasonlítva a férfiakkal.

A férfiak esetében a foglalkoztatás a második világháború után közel 70%-ot tett ki a teljes férfi népesség arányában, ami azt jelenti, hogy aki már kinőtte a babaruhát és még tudta mozgatni a kezét-lábát, dolgozott. A férfiak foglalkoztatási aránya azóta folyamatosan csökken. Előbb a nyugdíjazás, mint lehetőség megjelenése, majd a kitolódó tanulmányi időszak, végül pedig a munkanélküliség és az azt kezelő különféle korkedvezményes nyugdíjazások jelentették az alternatív utat.

A 2001-ről 2011-re látható növekmény csak a látszat: 2001-hez képest a foglalkoztatottság nem javult, csak felnőttek a Ratkó-unokák, és kikerültek az eltartotti körből, a Ratkó-gyerekek pedig a nyugdíjkorhatár időközbeni kitolása miatt még nem mentek nyugdíjba.

A dolgozó nők aránya világháború utáni években a 25%-ot sem érte el. A nők többnyire eltartottként vezették a háztartást és nevelték a gyerekeket. A női munkavállalás a 60-as évektől vált általánossá, és az 1980-as években érte el a csúcsát, amikor már a nők közel 40%-a foglalkozatott volt.

A foglalkoztatott nők aránya azóta csökkent, majd 2011-re ismét emelkedett. A nőknél azonban nem csak a demográfiai tényezők miatt javult a foglalkoztatottság, hanem ténylegesen is. A foglalkoztatotti létszám számszerű növekményének 60%-át a részmunkaidős foglalkoztatás térnyerése magyarázza. 

A szülők még 60 évvel ezelőtt sem foglalkoztak sokat leánygyermekeik taníttatásával. Mivel a nők kevésbé voltak iskolázottak, elterjedt vélemény volt, hogy kevésbé intelligensek is. Sokan még most is szívesen gondolják így, bár a legújabb felmérések szerint tévednek. 

1990-től a legalább érettségivel rendelkező nők aránya meghaladja a férfiakét. 2011-ben pedig már a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya is a nőknél volt magasabb.

2011-ben minden 60 évnél fiatalabb korcsoport esetében a nők között volt magasabb a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Drámai változások: mindenki mérnök, közgazdász vagy orvos akar lenni. A tanár utánpótlás a 10 évvel ezelőtti szint alig 40%-ára esett vissza.

15-29 évesek munkanélküliségi rátája

Felsőfokú végzettségre jobbára csak 19 éves korunk után teszünk szert, ezért a 19 év alatti munkanélküliek mind maximum középfokú végzettségűek. Látható, hogy ebben a korcsoportban, aki dolgozni akar, annak gyakorlatilag esélye sincs. A korcsoport átlagos munkanélküliségi rátája megközelíti az 50%-ot.

A 20-24 évesek korcsoportjában, a munkanélküliségi ráta az alapfokú végzettségűek között a legmagasabb. Látható azonban, hogy más végzettséggel sem könnyű elhelyezkedni: a munkanélküliségi ráta ebben a korcsoportban a szakközépiskolások kivételével minden esetben 20% feletti.

A 25-29 évesek között minden végzettségi csoportban javul a foglalkoztatottság. 10% alá azonban csak az egyetemet végzettek körében csökken. Főiskolások és szakközépiskolát végzettek esetében kerek 10%, az összes többi esetben ennél jóval magasabb.