A magyar államadósság alakulása a kilencvenes évektől napjainkig

A GDP-arányos magyar államadósság a 90-es évek eleji 90%-ról, az évtized közepén végrehajtott „Bokros csomag” keretében / hatására lezajló privatizáció bevételeinek adósságszolgálatra fordításának, szigorúbb fiskális politika folytatásának, valamint a beinduló gazdasági növekedésnek és a magas inflációs rátának köszönhetően 2001-re a GDP 52,7%-ára csökkent.

Az adósságráta 2001-től indult ismét emelkedésnek, alapvetően az elszabaduló költségvetési hiány (a kormányzat adott évi túlköltekezésének mértéke) miatt. A 2006 évi költségvetési hiány forintban kifejezett összege hétszerese, a GDP-arányos értéke azonban alig több, mint kétszerese az 1996 évinek. Ez idő alatt ugyanis a magyar GDP nominális értéke részben a kilencvenes évek végi magas infláció hatására a triplájára nőtt. A költségvetési hiány mellett, az adósságráta emelkedésének másodlagos okai a felhalmozott adósságállomány magas kamatterhei voltak. A kamatteher már 1995-ben meghaladta az 500 milliárd forintot, 2004-ben 900 milliárd forint fölé emelkedett, mára pedig 1200 milliárd forint körül jár, éves szinten. 

2006-ra  nyilvánvalóvá vált, hogy a laza költségvetési politika nem tartható tovább fent: megszorító intézkedések sora következett, aminek hatására a költségvetés elsődleges (kamatfizetés nélkül számolt) egyenlege 2008-2009-ben többletet mutatott.

2008-ban a gazdaság növekedése megtorpant, majd 2009-ben visszaesett, és ráadásul a forint is gyengült, pedig addigra az államadósságon belül - csakúgy, mint a lakossági hitelportfólióban - jelentős szerep jutott a devizahiteleknek. Mindez a GDP-arányos államadósság további emelkedésének irányába hatott. 

2008-ban a piaci árazású hiteleket csak egyre rövidebb futamidővel egyre magasabb hozamszintek mellett tudta igénybe venni az ország, ezért amikor a kitörő válsághelyzetben nem volt mivel megtámogatni sem a forintot sem pedig a hazai bankokat, a kormány az IMF-hez fordult segítségért. Az IMF hitel kamata az akkori piaci kamatszint felének-harmadának felelt meg, ennek köszönhetően a piaci hozamok emelkedése ellenére az államadósság után ténylegesen fizetett kamatszint csökkent. 

A magyar adósságállomány változására egyszeri tételek is jelentős hatást gyakoroltak. 2008-ban az adósságállomány az IMF hitel lehívása miatt ugrott meg. A hitelt részben használták csak fel (a magyar tulajdonú bankok állami megsegítésére), jelentősebb részét devizabetétként helyezték el, feltöltve vele az MNB devizatartalékait. A hitel ezen részének felhasználására csak jóval később: pl. 2011-ben MOL részvény vásárlás formájában került sor. 

A másik egyszeri tétel 2011-ben a magánnyugdíj pénztárak államosítása volt, amelynek hatására a jelentős forintgyengülés ellenére sem ugrott meg a 2011 végi adósságállomány.

Az adósság tavaly óta - elsősorban a forint árfolyam erősödésének köszönhetően - csökkent, és szerkezetében is átalakult. Az átlagos hátralévő futamidő 4 év alá csökkent, és mivel a devizahiteleket forint források bevonásával törlesztették (tavaly óta nem volt deviza állampapír kibocsátás), a devizaarány több mint 10 százalékponttal csökkent, jelenleg 40%. A finanszírozási stratégia változása csökkenti az adósság árfolyamkockázatát, és utat enged a kilencvenes évek második felében folytatott infláció alapú adósságcsökkentésnek. Ugyanakkor, a forintadósság magasabb kamatterhe fenntarthatósági, a rövidülő futamidő pedig refinanszírozási kockázatokat hordoz.

Költségvetési hiány

A mai ábra a magas forintkamatok okait boncolgatja a 2003-2008 közötti időszakban. A költségvetési hiány régiós összehasonlítását látjátok rajta. A hiány mindig kockázatot jelent a befektetők szemében, mert arra utal, hogy a gazdaság nincs egyensúlyban (többet költ, mint amennyi bevétele van). A jegybanki alapkamatot ezért két okból kellett magasan tartani. 

Egyrészt, a hiány inflációt generál, amit ellensúlyozni kell, másrészt (és szerintem ez volt a fő ok, hiszen ebben az időszakban az infláció már nem volt vészes), meg kell fizetni a kockázatvállalás árát a befektetők felé, különben inkább viszik biztonságos helyekre a pénzüket, és akkor mi miből finanszíroznánk a hiányunkat?

A költségvetési hiányt a Bokros-csomag 1995-ben igyekezett visszaszorítani. Mivel a csomag intézkedéseinek jelentős részét az alkotmánybíróság megsemmisítette, az egyenleg javulásának fő eleme a felturbózott privatizáció volt. A privatizációnak van egy olyan hátrányos tulajdonsága, hogy nem folytatható a végtelenségig, mert egy idő után elfogy a privatizálandó vagyon. Tehát a csomag ellenére, az egyensúlytalanság állapota fennmaradt. Az 1998-as választási évben a hiány ismét megugrott, de ezt követően a költekezést az első Orbán kormány visszafogta.

2002-ben újabb választási év következett és a költségvetési hiány GDP-arányosan 9%-ra emelkedett, majd a következő évek minimális korrekciója után újabb csúcsot döntött 2006-ban (9,4%). 2007-től a kormányzat drasztikus megszorítási intézkedéseket vezetett be, aminek hatására a hiány a GDP-arányos 4-5%-os szintekre süllyedt. Az EU elvárása egy fenntartható, 3% alatti hiányszint.