Az vagy, amit meg(v)eszel

Az élelmiszer fogyasztás vizsgálata az adott népesség étkezési kultúráját tükrözi. Száz évvel ezelőtt a szegényebb rétegek számára a szalonna (zsír), valamint a krumpli és a kenyér (szénhidrát) jelentették az „ételt”. A manapság divatos egészség-kultúra és fogyókúra-mánia előtérbe helyezte a zöldség és gyümölcs fogyasztást. 2010-ről 2011-re, a teljes lakosságon belül nőtt a zöldség (+9%) és gyümölcsfogyasztás (+3%), és csökkent a cukor (-9%), tej (-6%) és zsiradékok (-4%) fogyasztása, ami arra utal, hogy az élelmiszer fogyasztásunk egészséges irányba mozdult el. Hosszabb időtávot figyelembe véve azonban a változás egyáltalán nem egyértelmű: 2011-ben a 2002-es zöldségfogyasztásunknak mindössze 75%-át teljesítettük, a gyümölcsfogyasztásunk pedig évről évre nagyon változó.

Az viszont egyértelmű, hogy mind a mai napig, a szegényebb rétegek a zöldség, gyümölcs, tojás és a hús- halfélék fogyasztásán spórolnak.

A lakosság anyagi helyzetét jól jellemzi, hogy milyen tartós fogyasztási cikkekkel rendelkezik. A legszegényebb ötödben sokkal kevesebb a saját tulajdonú személygépkocsi, a céges mobiltelefon, a hordozható számítógép, a digitális fényképezőgép és a mosogatógép. Előfizetéses telefon helyett szívesebben használnak kártyásat, és ugyan gyakorlatilag mindenkinek van színes televíziója az országban, de a szegényebbek között kevesebbnek van plazma, LCD technológiával működő készüléke.

Hass, alkoss, fogyassz!

A magyar háztartások fogyasztási célú kiadásaik több mint felét költik élelmiszerekre és lakhatásra. További 11% jut közlekedésre, azaz iskolába és munkába járásra. Kevesebb, mint 40% marad bármi másra. 

A fogyasztás összetétele erősen függ a jövedelemtől. A szegényebb rétegekben (1. jövedelmi ötöd) az élelmiszer és a lakhatás a kiadások 60%-át, a leggazdagabbak (5. jövedelmi ötöd) esetében 41%-át teszi ki. A közlekedési célú kiadások viszont arányaiban is kisebbek a szegényeknél, valószínűleg azért, mert köztük nagyobb számban vannak jelen inaktívak, akiknek a közlekedés nem kulcskérdés. Ráadásul, a gazdagabb ötödökben a jobban kereső rétegek magasabb arányban rendelkeznek gépkocsival, így benzinre is többet költenek. Hasonlóképpen, szórakozásra, kultúrára is kevesebb jut a szegényebbeknek. 

Mivel Budapesten a legmagasabb az átlagos jövedelem (27%-kal haladja meg az országos átlagot) és az árszínvonal, itt a legmagasabb az átlagos fogyasztás is. Ennek ellenére, a fővárosiak nem költenek többet élelmiszerre, mint a megyei jogú városok lakói. Azonban lakásfenntartáshoz és közlekedéshez kapcsolódó kiadásaik magasabbak. Magasabb életszínvonalról árulkodnak a hírközlésre, kultúrára, valamint vendéglátásra és szálláshelyre fordított  nagyobb kiadások.

A pénz nem (?) boldogít

A Tárki egy másik kutatása (többek között) a pénz szerepét vizsgálja. A pénz két szempontból fontos. Az egyik szempont a szükségletek hierarchiája: akinek nincs vagy kevés pénze van, annak a pénz a megélhetést jelenti, így számára felértékelődik. Mások számára, akiknek több pénzük van, jelentheti a szabadidős tevékenységek megvalósítását, megint másoknak a következő generációról való gondoskodást, vagy egyéb lehetőségeket. Minél több pénzünk van, annál kevésbé tűnik a pénz számunkra értékesnek.  

A következő kérdés, ami felmerül, a pénz mint a társadalmi státusz és státusz-szimbólumok kulturális értéke. Azon kultúrák tagjai, akik szemében a státusznak magas az értéke, ahol az emberek a státuszukat szimbólumokkal (nagy ház, drága kocsi, stb...) akarják kifelé megerősíteni (maszkulin kultúrák), magasabbra értékelik a pénz jelentőségét, mint azok, ahol a gyengék támogatása segítése (a társadalmi szintű újraelosztás igénye) a meghatározóbb érték (feminin kultúrák).