Hofstede dimenziók - 2. Identitás

A következő vizsgálati szempont a Hofstede-féle kultúra kutatásban az identitás dimenzió. A kutatásból kiderült, hogy bizonyos kultúrákban a személyes szabadság (individualista kultúra), máshol a csoport harmóniája (kollektivista kultúra) a fontosabb érték.

Az individualista kultúrákban (pl.: USA és Magyarország) az „ami a szívemen, az a számon” gondolati körre alapozott nyílt kommunikáció vezet sikerre. A feladat számukra fontosabb, mint a kapcsolat. Mindenkire ugyanazok a jogok és törvények vonatkoznak. Mindenkinek mindenről saját véleménye van. A főnök-beosztott és szülő-gyermek kapcsolat kölcsönös előnyökre épül. Az önérdek érvényesítése mindenki joga és kötelessége. Jellemzőek az ilyesféle mondások: „törődj a magad dolgával”, „akinek nem inge, ne vegye magára”.

A kollektivista társadalmakban (pl.: távol-keleti és latin-amerikai országok) ezzel szemben a csoporton belül mindenki nagyon közel van a másikhoz, a csoporton kívüliek idegenek. A harmónia mindig fenntartandó, a közvetlen konfrontáció kerülendő. A kapcsolat áll a feladat felett. Szabályok, jogok, vélemények csoportonként változóak, a szabályszegés az egész csoportra nézve szégyen. A főnök-beosztott, valamint a családi kapcsolatokat erkölcsi vonatkozásokban értelmezik. A beszélt nyelv határozatlan stílusú, a non-verbális csatorna szerepe meghatározó.

A magyar érték (80) Európai szinten kiemelkedően individualistának számít. Az individualista társadalmak számára a legnagyobb kihívást azok a helyzetek jelentik, amikor a rövid távú önérdek érvényesítés nagyobb hasznot hajt az egyén számára a hosszú távú csoportérdek szerinti viselkedésnél. Gondoljatok csak az adófizetésre. Az ország milyen jól járna, ha mindenki szépen befizetné az összes adót, amit kiróttak volna rá? Máris lehetne csökkenteni az adókulcsokat, és akkor egyéni szinten is mindenki jobban járna. De egyéni szinten sokkal jobb buli nem befizetni őket egyáltalán, csak kivenni részünket a más által befizetett adókból finanszírozott juttatásokból. Ezekben a helyzetekben tehát az a lényeg, hogy a szabályszegők a szabálykövetők kárára lépnek ki a rendszerből.

A piaci verseny ugyanígy működik. Különösen, ha tiltjuk az együttműködéseket, azaz a kartellt. És különösen akkor, ha az adott piacon a termékek nagyon hasonlóak, könnyen helyettesíthetőek. Például a taxisoknál. Amíg a taxizásból meg lehet élni, mindig lesznek új és még újabb taxisok. Mindig lesz egy kiugró taxis, aki beajánlja a piaci ár 80%-át az utasoknak. Hozzá jön majd több utas, nagyobb lesz a bevétele. Nyilvánvaló, hogy ezen az áron hosszú távon megélni már nem lehet, mivel nem fedezi a költségeket. A többi mégis kénytelen lesz követni, különben elveszíti a vevőket. Hamar eljön a pillanat, amikor összeomlik a piac és mindenki csődbe megy. Ilyenkor szoktak külső szabályozást követelni a hatóságoktól. 

Hasonló történet játszódott le a gépjármű kereskedelemben és finanszírozásban is. Ott nem is sikerült megakadályozni a rendszer szintű összeomlást. Kiváló példa a bankrendszer is. A rendszerváltás után a bankolás nagyon jó biznisz volt, és ezért újabb és újabb szereplők léptek a magyar piacra. Nagyjából az EU csatlakozás idejére azonban a piac telítődött. A bankok közötti verseny élesedett. A támogatott lakáshitelek jelentőségüket vesztették a szigorodó szabályozás miatt, és a bankoknak fel kellett mutatni valamit a tulajdonosok felé. A banki döntéshozók tisztában voltak a CHF hitelezéssel, később pedig a pusztán fedezet alapon történő hitelezéssel járó kockázatokkal (a bank számára a fő kockázatot az adósok fizetésképtelenné válása jelenti), de számukra a kérdés nem a kockázat volt. Számukra nyilvánvaló volt a kép: aki kimarad a devizahitelezésből, az piaci részesedést és azonnali profitot veszít. Aki beszáll, az ugyan később sokkal rosszabbul jár, mintha senki sem szállt volna be, de most az jár rosszul, aki kimarad.